Utolsó nap Balin

Sangaldanba megérkezett a tél. Errefelé ugyan nem repkednek a mínuszok, de egy farost lemezből készült házban, sokszor fűtés nélkül, kihívás jókedvűen megélni az évszak szépségeit. Vannak napok, mikor nehezebben viselem az áramszünetek miatt eluralkodó tizenegykét fokokat, jól jön hát egy kis emlékezés a napsütötte, forró Bali szigetéről.

Harmadik napunk Balin igazi strandolós nap volt, az idő rövidsége miatt már nem terveztünk nagy kalandozásokat elutazásunk napjára. Reggeli után az előzőleg összecsomagolt hátizsákjainkat magunkhoz vettük, búcsút intettünk a hotel dolgozóinak, és elindultunk Jimbaran Beach-re.

Ez a partszakasz igazán kedvező a kikapcsolódni vágyó emberek számára, hiszen a part homokos, a partmentén sokféle étterem és szálloda található, illetve a szörfözés szerelmesei is bátran hódolhatnak szenvedélyüknek.

Miután letelepedtünk és magunkra húztuk fürdőruháinkat, elindultam tapicskolni az óceán áztatta homokos fövenyen. Alapvetően nem kedvelem a homokos területeket, mert a homok elég kellemetlen érzeteket tud okozni a ruhám alatt, az egész testemen. Igazából utálom, hogy kidörzsöli a bőrömet, ami fájdalmat okoz. Most mégis úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom a bosszantó homokszemekkel. A tapicskolás békességgel töltött el, a hűvös, nedves homokban mászkálás igazán jól esett. Időnként a hullámok is elérték a partot, ahol csiklandozva nyaldosta az óceán vize talpaimat.

Aztán egyre beljebb és beljebb merészkedtem. Hagytam, hogy a hatalmas víz magához édesgessen. Fehér, tarajos hullámok vettek körül, majd ahogy egyre beljebb keveredtem, már játszadoztak is velem. Dobáltak, hátukra vettek és úgy szaladtak velem a part felé, hogy esélyem sem volt az ellenállásra. Vitték a testemet, majd mikor kiértünk a partra, újra visszahúzták, be a mélyebb vizek felé. Ez a tolás és húzás fantasztikus élmény volt, rengeteget nevettem.

A repülőgép felemelkedésekor érzett örömérzés jelent meg a testemben, lelkemben. Maga a fizikai tapasztalás más, mint a felszállás során, de az öröm mértéke ugyanaz számomra. Nehéz kifejeznem mindazt, amit átéltem, de egy biztos, a természet kínálta örömök közül nálam jelenleg ez a favorit (még nem ejtőernyőztem…).

(Úgy vettem észre, hogy János is örömmel ugrált a habokban.)

Elfáradván a rengeteg ugrálástól, röhögéstől, átadtuk magunkat a csendes szemlélődésnek, pihenésnek.

20180928_095616_Renamed_by_IWS

20180928_093713

A parton mindenféle érdekes embert láthattunk. Megfigyeltük, ahogy két japán lány sorozatban gyártotta a szelfiket úgy, hogy egy pillanatra sem álltak meg, hogy valóban szétnézzenek, hol is vannak, mi veszi őket körül.  Az óceán látványa sem nyűgözte le őket annyira, hogy akár csak egy pillanatra is abbahagyják önmaguk fotózását. Kedvenc perceim a kukkolás alatt azok voltak, amikor egyikőjük az állványra állított telefon felé szökellt, háttérben az óceán nyújtotta kékséggel. A szökdécselést addig folytatta, amíg megjelent az arcán az elégedettség mosolya. Megdöbbentő volt látnom, hogy mennyire tökéletesen rendezte önmaga filmjét. Miután eljutottak addig a pontig, hogy boldoggá varázsolták magukat, elindultak egy újabb tökéletesnek ígérkező helyszín felé.

Kifigyeltünk egy idősebb párt, akik szintén ugyanúgy élvezték a habokban való ugrálást, a hullámokkal való utazást, mint mi. Szépnek találtam ezeket a pillanatokat, melegség járta át a mellkasom. Imádom, amikor azt látom, hogy felnőtt emberek is képesek átadni magukat az örömnek, vidámságnak, az önfeledt mókázásnak.

János a bámészkodás közben elszunyókált mellettem, én pedig folytattam zavartalan nézelődésemet. Felfigyeltem a repülőgépekre, és elkezdtem figyelni a repülőtérre érkező és onnan induló gépeket. Az óceán felől érkeztek a gépek, és a főváros fölött távoztak az induló járatok. Denpasar légikikötője hatalmas forgalmat bonyolít méretéhez képest.

Amikor befejeztem az érdekesnek tűnő jelenségek pásztázását magam körül, felébresztettem Jánost, mert indulnunk kellett ebédelni, utána pedig a repülőtérre. Még egy utolsó fürdőzést megengedtünk maguknak, majd elindultunk az előzőleg kiválasztott étterem felé. Mivel mindketten imádjuk a tengeri herkentyűket, nem is volt kérdés, hogy mit válasszunk az étlapról.

20180928_141213_Renamed_by_IWS

Miután mindent fölfaltunk a tányérunkról, kicsit még ejtőztünk, majd az óceánra vetett utolsó pillantásokat követően, elindultunk a repülőtérre, ahol Joko Widodo indonéz elnök utasaként búcsúztam Balitól.

20180928_170509

Egyszerűség

2 hónapja rákaptam a főzésre, és majdnem minden nap készítek valami egyszerű, de ízletes ételt. Hogy ez miért is fontos számomra? Mert ha jelen vagyok a főzésben, akkor tanít, formál engem és közelebb visz önmagamhoz.

Sangaldanban az alapanyagok választéka elég szűkös, így nehéz megvalósítani a változatos étrendet. Márpedig a változatosság gyönyörködtet, ezért is igyekszem a nyersanyagok szerény választéka ellenére kihozni a legtöbbet a főzésből. Errefelé nincs lehetőségem ízletes csülkös bablevest, vagy kellemes zamatú frankfurti levest készíteni, mégis, mikor ma ebédre elfogyasztottam a tegnap rittyentett levesemet, meghatódtam. Meghatódtam, mert a krumpliból és karalábélevélből készült leves nemcsak a gyomromat, de a szívemet is megérintette az egyszerűségével. Ennek a mezei éteknek az elfogyasztása elindított bennem egy gondolatfolyamot, ami által rápillanthattam, megérthettem azt, mit is jelent az egyszerűség.

Társadalmunk nem kedveli az egyszerű dolgokat, mert az egyszerűséghez a butaságot, az igénytelenséget, a koszt, az elmaradottságot, a lassúságot, az ódivatúságot társítjuk. Én mégis nap, mint nap megtapasztalom a minimális alapanyagból készült ételek főzése kapcsán, hogy az egyszerű sokszor igen is hogy, nagyszerű.

Vegyük például, a fekete koktélruha esetét. Azét, amelyik egyenes vonalú, lágy esésű, ami sosem megy ki a divatból. Nincs bonyolult szabásminta, strassz és berakás, mégis szinte minden korosztály számára biztosítja az elegáns és ragyogó megjelenést. Vagy gondoljunk egy kellemes, esti sétára lakóhelyünk eldugott kis utcáin. Nem kell hozzá szinte semmi, csak mi magunk és az elhatározásunk. És itt vannak még a megérintő, lényeget kifejező, hatásos és velős mondatok is, mint például az, amelyet nem olyan régen fedeztem fel a kedvenc rajzfilmsorozatom nézése közben. Ez a mondat óriási segítséget nyújtott abban, hogy végre megbékéljek azzal a helyzettel, amiben vagyok. Az Avatár-Aang legendája című rajzfilmsorozat egyik epizódjában hangzanak el ezek a szavak: „Az életet ott kell élni, ahol éppen vagy!”

Ahogy a fenti mondat hatására újra elmerülök az egyszerűség fogalmában, jelentésében, felbukkan a boldogság, mint kísérőjelenség. Mindannyian vágyunk a boldogságra, mégis gyakran elfelejtjük, hogy a legegyszerűbb dolgok tudnak a legboldogabbá tenni. Egy mosoly, egy érintés, egy ölelés, egy beszélgetés, a figyelem, az adás, egy közös étkezés.

Második nap Balin

20180927_151449_Renamed_by_IWS

Korán keltünk, hogy mielőbb útnak indulhassunk, és minél jobban kitudjuk használni a rendelkezésünkre álló időt. Szerencsére egyikünk sem az az élményfaló típus, valljuk, hogy a kevesebb néha több. Erre a napra egy “kötelező” turistalátványosságot iktattunk be, minden más opcionális volt.

Balin érdemes robogót bérelni, és azzal neki vágni a kalandoknak. Mi is ezt tettük, és a hotel egyik picike motorját béreltük ki egy napra. A dolgozók robogói mellett várt ránk a kissé viseltes állapotú jármű, aminek látványa elsőre meghökkentett bennünket, pláne mikor kiderült, hogy csak úgy lehet beindítani, ha berúgja az ember.

20180927_101743A kép senkit ne tévesszen meg, csak a meghökkentség illusztrálására szolgál. 🙂 Sosem vezettem még robogót, és most sem kezdtem el ennek a cselekedetnek az elsajátítását. A feladat Jánosra hárult, aki csak kettővel többször gyakorolta a tevékenységet, mint én.

Kissé bátortalanul, némi félelemmel megspékelve elindultunk, és megcéloztuk a félórányi útra található Uluwatu templomot. Az út érdekessége csak annyi volt, hogy a Kuta legforgalmasabb útján kellett a legtöbbet haladnunk és a jobbra kanyarodások erősen bizonytalanul működtek. Végül szerencsésen megérkeztünk úti célunkhoz.

Az Uluwatu templom Bali egyik közkedvelt turista látványossága, amit szinte minden útikönyv és Balin járt ember ajánl. A templomot a XI. században építették Dewi Danu tiszteletére, aki a tengerek és tavak istennője. A templom területén nem csak a balinéz építészet szépségében gyönyörködhetünk, hanem a fantasztikus, tátott szájra kényszerítő kilátásban, amit az Indiai-óceán lenyűgöző kéksége és a meredek sziklafalak biztosítanak számunkra.

20180927_140307_renamed_by_iws.jpg

A templom fő látványosságai közé tartoznak a japán turisták is. Volt, hogy nevettem rajtuk, de leginkább álmélkodtam azon, ahogyan viselkedtek a hely “őslakosaival”, a majmokkal. Az egy dolog, hogy fényképezik őket, hiszen bájosan fotogének ezek az állatok, de az már nem volt annyira vicces – a majomnak biztosan nem -, amikor megrángatták a farkát, hogy legyen már olyan kedves, és nézzen bele a kamerába. További ámulatra méltó esemény volt, ahogy megpróbáltak közelebb nyomulni az egyik majomhoz, hogy szelfit készítsenek vele. Amikor a majom feléjük villantotta erős és határozott “mosolyát”, kissé elbizonytalanodtak ötletük helyességén, és végül arrébb kullogtak. Ezek alapján felötlött bennem, hogy nem arra kellene felhívni a figyelmet, hogy a majmok lopnak (csillogó tárgyakat, napszemüvegeket, baseball sapkákat), hanem arra, hogy ne vegzáljuk őket. A majmok nem ostobák, aki közel megy hozzájuk, könnyű prédává válhat számukra.

Búcsút vettünk a festői panorámától, a majmoktól, és robogóra pattantunk. Jobb kanyarokkal tarkított, Jánosba kapaszkodós utazás után megérkeztünk Suluban Beach-re. Ennek a helynek az volt az érdekessége, hogy csak gyalogosan lehetett megközelíteni. Meredeken lefelé futó lépcsőn, sziklák alatt kanyargó ösvényen jutottunk el a szörfösök által kedvelt partszakaszhoz.

 A parton élveztük az elénk táruló tágas teret, a hullámok keltette hangokat, és a sekély vízben található apró élőlények látványát. Fürdőruhát kaptunk magunkra, és térdre ereszkedve szemléltük az óceáni teremtmények délutáni perceit.

Mikor elfáradtunk a kukkolásban, összeszedtük magunkat, és átsétáltunk a sziklák alatt egy másik partszakaszra. Ezen a részen több ember tartózkodott, és úgy tűnt, itt mindenki megtalálta a számításait. A szörfösök innen indultak meghódítani a hullámokat, a nap szerelmesei bronz barnára süttették bőrüket a homokos parton, a bámészkodók vagy az óceán sekély vízében élő állatokat vizslatták, vagy a sziklafalakra épített bárokból nézték az eléjük táruló szépséget.

P1180680_Renamed_by_IWS

Késő délutánra megérkezett az apály. Az óceán szinte észrevétlenül húzódott vissza a mély kékségbe, feltárva eddig rejtett kincseit.

Elhatároztuk magunkat a parton elköltött vacsora mellett, így hát felsétáltunk a korábban kiszemelt egyik teraszos étterembe. A teraszról jól lehetett látni az óceánt, az apály által felfedett területeket és a szomszédos bárokat, vendéglőket.

20180927_172512

Mikor leültünk a kiválasztott asztalunkhoz, valami furcsaságot észleltünk a szemünk sarkából. A vendéglátó egység különleges szolgáltatással várta vendégeit: masszázs vacsora előtt.

P1180698_Renamed_by_IWS

A szolgáltatást nem vettük igénybe, holott a masszőr lány többször próbált minket invitálni vacsora előtt és alatt is. Sőt egyszer Jánoshoz oda is ment és masszírozni kezdte a vállát, hátha kedvet kap a folytatáshoz. A jelenet kissé kínos is volt, mert a lány masszírozás közben nyögdécselt, miközben Jánoson erőteljesen kiütköztek a zavarodottság jelei. Később konstatáltuk, hogy a nyögések valószínűleg az invitálás jelei voltak, és nem valami furcsa helyi szexuális előjáték részei, a lány ugyanis néma volt.

A rövid közjáték után megvacsoráztunk, majd belefeledkeztünk a naplemente szépségébe. Már-már nyálasnak is mondható mindez, de valljuk be, minden lány, nő, asszony arra vágyik, hogy az óceán partján, kézen fogva, átölelve ücsörögjön a naplementében a szeretett társsal.  Az élet romantikus pillanatainak egyike ez.

Ahogy nézelődtem a naplementében, észrevettem, hogy egyre több ember áll a parton, és ők is a naplemente csodájában fürdőznek. Erről a képről eszembe jutott az Angyalok városa című film, ahol Nicolas Cage és angyal társai a napfelkelte káprázatos fényeiben állnak a tengerparton és hallgatják ezen égi tünemény zenéjét. Vajon a naplementének is van zenéje? Nem tudom, én nem hallottam, helyette élveztem az óceán mélyen zengő muzsikáját. Boldog pillanatok voltak.

Egyszer minden magasztos és varázslatos pillanat elmúlik, és helyet kérnek a praktikus dolgok az élet színpadán. Besötétedett, neki gyürkőztünk az előttünk tornyosuló lépcsőfokoknak, hogy felpattanjunk a ránk várakozó vasparipánkra. Vagy inkább öszvérünkre. Elindultunk a szállásunk felé.

A Jl. Raya Uluwatu Pecatu főútra érve hatalmas esti forgalomba keveredtünk. Az autók araszolgattak, a robogósok pedig cikáztak közöttük, kihasználva minden apró rést, hogy mielőbb célba érjenek. János nem cikázott, nem mutatott be hajmeresztő trükköket a haladás érdekében, hanem felvette az autók ritmusát, és csordogáltunk velük együtt a kellemessé szelídült esti klímában. A lassú tempónak köszönhetően mindent jól szemügyre vettem az út mellett, és így fedeztem fel a mini piacot a sötétben. Megálltunk, leparkoltunk és bevettük magunkat a helyi zöldségek és gyümölcsök közé.

Mire körbejártuk az árusokat és visszasétáltunk a robogóhoz, a forgalom is alább hagyott. Nekivágtunk a maradék útnak, és 15 perc múlva a hotel parkolójában találtuk magunkat, ahol hálát rebegve köszöntünk el kétkerekű barátunktól.

Felérve a szobánkba, a lámpa fényénél konstatáltuk, hogy mindketten leégtünk. Hiába kentük be magunkat naptejjel, Balin erősebb a nap sugarainak hatása, mint Európában. Erre nem készültünk fel. Miután megterveztük a következő napot, rákvörös testünket – egymáson röhögve – Panthenollal kezeltük, majd mély álomba merültünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bali

P1180619_Renamed_by_IWS

A balinézek által lakott Bali, az Indonéz-szigetvilág egyik leglátogatottabb szigete, közkedvelt turistacélpont. A sziget lakóinak több mint 90%-a hindunak vallja magát, és az Indonézia fő vallásának számító muszlim hitet tartó emberek csak kisebbségben vannak itt jelen. A Balin elterjedt hinduizmus ugyan az ősi hindu vallásra épül, de felfedezhetők benne a buddhizmus elemei, a szellemekbe vetett hit és a dualizmus is. Ez utóbbi a szertartások során megjelenik a tűz (füstölő) és víz (szenteltvíz) formájában, illetve a fekete-fehér kockás textil, a poleng is a dualizmust szimbolizálja. A poleng szinte mindenhol jelen van Balin, megtalálhatjuk a házi oltárokon, szobrokon, bokrokon, de még a fák ágain is. A szellemekbe vetett hit megnyilvánulásaival is lépten-nyomon találkozhatunk az áldozati kosárkák képében. Ezek, a többnyire banánlevélből font kosárkák gyümölccsel, virággal, rizzsel és füstölővel kedveskednek a szellemeknek.

A sziget egészén virágzik a turizmus, de leginkább a déli részre összpontosul döntően. Ez a déli rész az úgynevezett Kuta, ami indonéz nyelven fejet jelent. A Kuta egy csepp alakú félsziget, amely János elmondása alapján, egy kiemelkedett korallzátony, egy régi atoll, ami keskeny, nyakszerű földszorossal kapcsolódik a szigethez. Ezen a földszoroson található a Ngurah Rai nemzetközi repülőtér. A repülőtér Gusti Ngurah Rai ezredesről kapta a nevét, aki a holland gyarmatosítók csapataival szállt szembe Marga Ranánál 1946. november 20-án. A csatában az ezredes elesett, sőt az egész balinéz hadsereg odaveszett. Ennek ellenére a balinézek úgy döntöttek, hogy a bátor katonának tisztelegve, az ő emlékére, róla nevezik el repülőterüket. Ide érkeztünk meg október 26-án délelőtt.

P1180858_Renamed_by_IWS

Bali repülőtere picike, mégis pompás, méltón dicsőíti a balinéz építészetet és kultúrát.

Érdekességként jegyzem meg, míg az európai repülőterek elsősorban a tisztaságot, a letisztultságot sugározzák felém, addig az ázsiai repülőtereken az adott ország kulturális szépségeiből is kapok némi ízelítőt.

Miután megcsodáltuk a repülőteret, taxiba ültünk, és elindultunk a szállásunk felé. Indonéziában olcsó a közlekedés, a taxival megtett út 200 ezer indonéz rúpiába került, ami körülbelül 3.750,- forintnak felel meg. Csaknem félórás kocsikázás után megérkeztünk a hotelhez, amelyben előző este, az interneten keresztül foglaltunk szállást. A Jimbaran Equity Resort & Spa szép és tiszta környezetet, na meg szobát biztosított nekünk.

A szobában ledobtuk hátizsákjainkat a földre, magunkat pedig az ágyra. Mióta elindultunk Jammuból, alig aludtunk, és a hirtelen ránk szakadt, nagy mennyiségű élmény is elfárasztott, így szinte azonnal elnyomott bennünket az álom. Délután arra ébredtünk, hogy korog a gyomrunk. Gyorsan összekaptuk magunkat és lementünk az étterembe. Meglepődve tapasztaltuk, hogy az étlap alig tartalmaz helyi ételeket, elsősorban az amerikai, ausztrál és európai turistáknak kedvező, nemzetközi menü tárult elénk. Végül úgy döntöttünk, kihagyjuk a kijevi csirkemellet és a cordon bleu-t, helyettük jóízűen betoltunk egy-egy kalóriadús hamburgert.

Mivel előző este óta nem ettünk rendesen, a kiadós étkezés nem nehezített el bennünket, elhatároztuk hát, hogy elmegyünk sétálni, és megkeressük az óceán hozzánk legközelebb eső partszakaszát. Kilépve a hotel kapuján, rögtön egy vicces dologba futottunk bele. Megismerkedtünk a helyi benzinkúttal. Ilyet még Indiában sem láttunk, már csak azért sem, mert ott a benzinkutaknál nincs shop. 🙂

Folytatva utunkat, séta közben megcsodálhattuk a kerítéssel körbevett házak portájának bejáratait, a csodásan faragott, mészkőből készült kapukat, amelyek nem csak a családokat és a lakóházakat hivatottak védeni az idegenek elől, hanem a családi szentélyt is. Balin minden családnak van saját szentélye.

 

Kellemes, nyugodt tempóban haladtunk az Indiai-óceán partja felé, amit néha sikerült a helyi kutyáknak megzavarniuk. Balin sok kutya van, de úgy tűnt, hogy ezek az ebek nem gazdátlanok, és indiai kollégáikhoz képest kifejezetten jól tartották magukat. Sehol egy leszakadt fül vagy fartájékon éktelenkedő hatalmas seb. Szóval, erejük teljében lévő jószágokkal futottunk össze, akik időnként hangosan megugattak bennünket.

Mire elértük az óceán partját, javában zajlott a naplemente. Nem közvetlenül a homokos parton kötöttünk ki, hanem egy meredeken leszakadó függőleges sziklafal szélén találtuk magunkat, ahonnan már elég sokan gyönyörködtek az óceánba vesző nap utolsó sugarainak égi játékában.

Szerencsére találtunk a sziklák között egy csapást, következésképp lehetőségünk nyílt kapcsolatba kerülni az óceánnal és a homokos fövennyel. Elég későre járt, a nap már lenyugodott, csak az ég alján halványan vöröslő fény nyújtott némi világosságot. Láttuk ahogy a hatalmas hullámok a part felé törekszenek, hallottuk, ahogy hangos robajjal partot érnek. Közelebb, és még közelebb merészkedtünk.

Én még nem jártam óceán partján, így volt bennem egy kevés félelem és sok-sok izgalom. Az Indiai-óceán nem az Adriai-tenger, az már biztos. Álltam a parton, és vártam a hullámokat, miközben erősen kapaszkodtam János kezébe. Mikor elért az első hullám, hirtelen hátra ugrottam, mert ekkor még nagyobb volt bennem a félelem, mint a kíváncsiság. Olyan voltam, mint a kisgyerek, aki valami új dolgot próbál ki, valami számára ismeretlennel találkozik. Kíváncsi, érdeklődő, megakarja érinteni, tapasztalni akar, de eleinte az ismeretlentől való félelem miatt tétovázik, késlelteti a cselekvést. A bennem élő kislányban végül felül kerekedett a kíváncsiság és a bátorság. Hagytam, hogy a partra érkező hullámok végig simogassák a lábfejem. Ahogy egyre bátrabb lettem, úgy merészkedtem kicsit beljebb és már a lábszáramat nyaldosták a hullámok. Kacagtam. Az öröm, a boldogság hangjai gördültek ki ajkaim között, és már nyoma sem volt a félelemnek. Életem egyik legszebb élménye volt ez, és még nem sejtettem, hogy két nap múlva ennél lesz még jobb is.

 

 

 

 

Első nap Jakartában

Jakarta Indonézia legnagyobb városa, és egyben a fővárosa is. 10 millió ember él ebben a hatalmas városban, de ha az agglomerációt is figyelembe vesszük, akkor megközelítőleg 25 millió fő éli mindennapjait ezen a területen.

Jakartában trópusi éghajlat uralkodik, így a hagyományos városnézős túra, miszerint az ember reggeltől estig rója a város utcáit, elég kimerítő. A párás, meleg levegő, az erős napsütés nem kedvez az egész napos nézelődésnek, így mindenképp célszerű időnként szünetet tartani egy-egy légkondicionált, fedett hely meglátogatásával.

Október 24-én késő este érkeztünk a jakartai repülőtérre, így első találkozásunkkor éjszakai arcát mutatta meg nekünk a város, amelyet az autó ablakain keresztül élvezhettünk. A repülőtértől hosszú út vezetett ideiglenes otthonunkig, és a késői óra ellenére is megtapasztalhattuk a Jakartára oly jellemző forgalmat.

A legtöbb úti leírásban az szerepel, hogy Jakarta közlekedésére a legjellemzőbb kifejezés a káosz. Én inkább azt tapasztaltam, hogy egyszerűen csak folyamatos a közlekedési dugó a rengeteg jármű miatt. A sofőrök indexelnek, sávot tartanak és nagyjából betartják a közlekedés szabályait. Szerintem a káosz sokkal inkább jellemző az indiai közlekedésre, sőt igazából az maga a káosz.

A megérkezésünk utáni napon házigazdánk elvitt ebédelni a közeli bevásárló központba, ami hatalmas, szép és hűvös volt, továbbá minden földi jóval kecsegtetett, amiket Indiában nélkülözünk. Igazi felüdülés volt számunkra a tiszta környezet, a finom ramen leves elfogyasztása.

Miközben ettünk, házigazdánk előhozakodott a bűvös Bali szóval. Sejtettük, hogy ezt a témát nem fogjuk megúszni, de úgy éreztük rendíthetetlenek vagyunk, – még Sangaldanban megbeszéltük, hogy Balira nem megyünk, mert azt a kevés időt a barátokkal szeretnénk tölteni – illetve megtámadhatatlan érveink vannak arra vonatkozóan, hogy a csodasziget, most miért nem játszik. Mondanom sem kell elbuktunk. Arra eszméltünk, hogy a bevásárlóközpont aljában, egy utazási irodában ülünk, és érdeklődünk a másnapi repülőgép járatokról, szálláslehetőségekről. Végül úgy döntöttünk, hogy az interneten foglalunk majd szállást, és a repülőjegyeket is közvetlenül a légitársaságtól vásároljuk meg. Beültünk egy taxiba, és elindultunk a Lion Air legközelebbi irodájába. Szerencsénk volt, zárás előtt 20 perccel érkeztünk, és kisvártatva boldog tulajdonosai lettünk a másnap reggeli, Balira tartó járat jegyeinek. Kilépve az irodából, úgy döntöttünk, hogy sétálunk egy kicsit a kellemesnek ígérkező környéken.

Kertvárosi miliőben találtuk magunkat, ahol tiszták az utcák, rendezett a környezet, és több helyen is biztonsági őrökbe botlottunk, akik a házak és lakók épségét vigyázták. Az épületek szorosan egymás mellé simulnak, ha van is kert, akkor az a házak mögött bújhat meg, az utca felől mindössze kocsibeálló és mini virágos kert látható.

Megcsodáltunk pár trópusi növényt, sétáltunk a parkkal kettészelt, kanálissal tarkított széles úttesten, ami végig futott ezen a tetszetős lakóövezeten.

P1180502_Renamed_by_IWS

Lassacskán ránk esteledett, és elindultunk a Transjakarta 8-as számú járatának megállójába. Kisvártatva megérkezett a buszunk, amivel egy órán keresztül utaztunk a városban, ezáltal még jobban megtapasztalhattuk a város méretét.

A buszról annál a bevásárlóközpontnál szálltunk le, ahol ebédidőben leveseztünk, majd innen még negyedórácskát sétáltunk, mire megérkeztünk vendéglátóink házába.

P1180522

Gyors élménybeszámoló és vacsora után lefoglaltuk szállásunkat, és másnap, korán reggel elutaztunk Balira.

Péntek

Kasmír túlnyomóan muszlimok lakta terület, és ezen a vidéken rengeteg imaház (dzsámi és/vagy mecset) található, amelyek mindegyike megafonokkal van felszerelve. Ezeken a megafonokon keresztül közvetítik az imát minden és mindenki felé, az arra érdemesek, az imámok. Allah körülvesz. Ugyan illúzióromboló, ahogy Isten eme dicsőítését az agyamba üvöltve hallgatom végig, napról napra, illetve naponta többször, mégis kezdem megszokni. A kihangosított szertartás a hétköznapi élet részét képezi. A hétköznapiság alól egyedüli kivételt élvez a pénteki esemény, ami továbbra is felhívja magára a figyelmem.

P1190323

Mint megtudtam, a pénteki ima különösen fontos a muszlimok számára, és minden muszlim férfi részvétele kötelező ezen az eseményen. Ezt az alkalmat Isten jelölte ki számukra, hogy erősítsék összetartozásukat. Az összetartás erősítése általában délután fél egytől, nagyjából két órán keresztül élvezhető azok számára, akik a megafonok sugárzási körzetében tartózkodnak, és még azon is túl. A pénteki áhítat túlharsogja a hét többi napján tartott imádságokat, nem kímélve a hallgatóság hallószerveit.

Az első péntek megrázó élmény volt számomra. Megijedtem, mikor elkezdődött a szertartás, és azt éltem meg, hogy most az emberek kaszát-kapát fognak és elindulnak az elnyomók ellen. Olyan volt, mint mikor „kedvenc” populista politikusom harcba hívja rajongóit az ország elnyomóival szemben, csak egy kicsit hangosabb. Igazából félelmetes volt számomra ez az élmény. Összeszorult a gyomrom, a torkom felé kúszott a félelem, és rohanni akartam messzire, ahogy csak a lábam bírja. Nem akartam hallani a hangot. Azt a hangot, ami egy erőszakosan ordító férfi hangja, és kívülről hergelésnek, mások elleni felbujtásnak, lázításnak tűnik.

Mély és lassú légvételekkel nyugtattam magam, és bíztam benne, hogy a falu népe mégsem indul el felfegyverkezve, lerohanva az ellent. Végül szerencsésen alakultak a dolgok, az általam vizionált esemény nem következett be, így idegeim néhány, hosszabbnak tűnő pillanat múlva kisimultak.

Mára eljutottam odáig, hogy ezt a furcsa pénteki imaéletet csak egy apró szívdobbanás jelzi ijesztőnek, és hamar érkezik a megnyugvás az első hangok után. Lassacskán ez az alkalom az idő múlását jelzi nekem, hiszen sokszor azon kapom magam, hogy a halláskárosodást előidéző hanghatás figyelmeztet arra, ismét eltelt egy hét, és újra egy kedves pénteki nap közepén járunk.

Elméletek

Ülünk Jánossal a verandán, ahol épp a délutáni teánkat szürcsölgetjük. Beszélgetünk, nézegetjük a pillangókat, madarakat. Kisvártatva egy fiatal fiúra leszünk figyelmesek, aki piszoktól szürke ruhájában settenkedik a kert végében. Önmagában ez még nem is lenne kiemelkedő esemény, hiszen mindennapos errefelé az idegen arcok látványa. A ház, ahol élünk egy gyalogos útvonal mellett fekszik. Itt járnak át a patakon keresztül az asszonyok, akik viszik a ruhákat mosni a forráshoz, a férfiak pedig rendszerint törülközővel a vállukon sietnek ugyanoda tisztálkodni.

Nézegetjük a fiút és közben azon morfondírozunk, vajon mit is szeretne csinálni a buja növényzet között. Valahogy úgy toporgott, hogy az első ötletünk a fizikai szükséglet kielégítése tárgykörében bukkant elő gondolataink sűrűjében. Talán alkalmas helyet keres arra, hogy könnyítsen magán, hogy megszabaduljon a szervezete által termelt salakanyagoktól. Errefelé ez nem ritka jelenség, sokszor látjuk a tébláboló férfiakat azon töprengeni, hogy hol is lehet az a bizonyos, megfelelő hely, ahová lekuporodhatnának.

Aztán észrevesszük, hogy egy üres zsákot szorongat a kezében, így gyorsan egy másik elméletet gyártunk arról, hogy mit is szeretne csinálni kukkolásunk tárgya. Feltűnik, hogy a fiú a diófa alatt álldogál, hát gyorsan meggyanúsítjuk, hogy dió tolvaj a lelkem. Miért is ne lenne tolvaj? Koszos ruha, furcsa görnyedt tartás, settenkedő mozdulatok, üres vászonzsák és diófa. Minden kellék és még a környezet is adott elméletünk helyességének igazolására.

Kisvártatva a megfigyelt alany észreveszi, hogy megfigyeljük. Abbahagyja a diófa alatti toporgást, és elindul a ház felé. Látókörünkből így kiesik, ami még gyanúsabbá teszi. Elindulok a lépcsőn lefelé, hogy megnézzem mégis hová tűnhetett, hiszen a ház sarkánál nem bukkant elő. A lépcső aljára érve, látom ám, hogy tanácstalan, tétova arckifejezéssel álldogál emberünk az alsó szint előtt. Elbizonytalanodtam elméletünk helyességében, így aktiváltam agysejtjeimet, hogy még frissebb magyarázattal rukkoljak elő. Ebben végül a megérkező szakácsfiú akadályozott meg, akit János elárasztott kérdéseivel. Ki ez a fiú? Miért van itt? Mit csinál?

A kissé csikorgó, de valahogy mégis pergő hindi-angol párbeszédből végül felsejlik a profán igazság. A fiú a tulajdonos új alkalmazottja, akit azzal bíztak meg, hogy szedje össze zsákjába a lehullott diót.